Buday Ferenc csalódott a kiesés miatt, kevésen múlt. Szerinte Mezőkövesdre kell az első osztály, ő pedig olyan csapatot szeretne, ahol a kezdetektől ő készíthetné föl a bajnokságra a gárdát.
– Csalódott a kiesés miatt?
– Természetesen, hiszen azért vállaltam el a felkérést, mert egy olyan feladat volt, ami nem embernek való. Ilyeneket szeretek bevállalni. Rengeteget dolgoztunk, nulla pontról elértük azt a szintet, hogy saját magunk kezében volt a sorsunk. Forgattuk, kavartuk, csavartuk, s mégis, amikor az i-re kellett volna föltenni a pontot, nem találtuk. A kapu előtt voltunk, s bár mindenki akarta, nem turtunk belépni rajta. Lehet ezen morfondírozni, hogy ez miért nem sikerült, sok öszetevője van. Készítettem egy beszámolót az elnökségnek és a játékosoknak is, abban minden benne van, statisztikai adatokkal. Megppróbáltunk mindent megtenni az eredményért, a csapat hangulatának javításáért. Lehetett volna több szerencsénk. Ha találunk jobb játékosokat, ha nem sérülnek le, ha úgy játszik, mint az FTC-PLER ellen, vagy megoldjuk a kapuskérdést, hiszen az sem volt a legfényesebb. Nehéz volt megtalálni, melyik lesz a legjobb. Nem azért jöttünk, hogy itt a végén kiesésről beszéljünk, hanem a sikerről, ezért csalódottak vagyunk. Az élet azonban nem áll meg, az a munka, amit bevállaltunk, elég alap lesz a következőhöz. Az utolsó meccsen, azonos kategóriájú csapat ellen tudtunk játszani. Lehet mondani, hogy ők nem voltak motiváltak, az legyen az ő gondjuk, de mi igen. Remélem, hogy jövőre nézve mutattunk valamit. Ez a veszett fejsze nyele, tudom, de jövőre is lesz csapat, kérdés, melyik osztályban. Kell az NB I. Mezőkövesdre, az a háttértámogatás, ami itt van, megérdemli. Remélem, hogy sikerül, ha nem, akkor az NB I/B-ből kell kivívni a szereplés jogát.
– Mennyire volt ön számára más ez a feladat, mint a korábbiak?
– Csurgón könnyebb volt a dolgom, hiszen ott sikerült olyan játékosokat igazolni, akik hozzátettek, a rájátszásban hoztuk az idegenbeli és otthoni meccseket. Most a hazaiakat nem , s ezen múlt a sorsunk. Az Orosházával tavaly ugyanez volt a helyzet, mint itt, nem sikerültek az igazolások. A felkérésnek köszönhetően maradtak az első osztályban, de, hogy nem tudják megtartani azokat, akiket leigazoltak azt jelzi, még mindig nincs rendben valami. A középmezőnytől lefelé forrásgondok vannak, ott sajnos nem a kézilabdáról kell beszélni, hanem, hogy ki, hogyan tud sürgősséggel csinálni valamit.
– Tudja már, hogy hol folytatja?
– Ez még friss fejlemény. Készültem rá, de nincs még csapatom. Nekem is úgy kell dolgoznom, hogy olyan munkát tegyek le, hogy mutassam, mit tudok. A kiesés nem jó persze, de a munka szerintem jó volt.
– Milyen csapatra vágyik most?
– Szeretnék végre úgy elindulni egy bajnokságban, hogy én készítem föl a csapatot, én rakom össze, vagy legalább részt veszek benne, ha a menedzsment gondoskodik erről. De tudjak róla az elejétől. Így, annyi volt, hogy odakerültem valahova, aztán oldjam meg, ami bár szép feladat, de az edzői munka nem feltétlen erről szól.
– Kivel volt elégedett, melyik fiatalban lát komolyabb lehetőséget?
– A fiatalokról nem beszélnék. Tehetségük rendben van, de ez attól is függ, hogy a hétköznapi életben vállalnak-e áldozatot, profizmussal végeznek-e edzésmunkát. Talán ebben emelném ki Németh Tamást, aki végig példamutatóan dolgozott. Ha ezt megtanulnák, odaállnának mellé, s csak azzal az intenzitással, csak azt csinálnák, amit ő, más lenne a kép. Az idősebbek munkája még mindig példaértékűbb volt, mint a fiataloké. Sokan lézengtek, erősen próbáltam motiválni őket, volt sértődés, s egyéb, pedig az ő mellüknek kellene feszülni, hogy ne fusson le az idősebb, ne csináljon többet, ők legyenek a jobbak. Szóval más volt, a következő csapatomat én szeretném összeállítani.
1 hozzászólás